A II. Világháború során Hitler taktikai terveiben a repülők korábban elképzelhetetlen szerephez jutottak. A Junkers Ju 87 Stuka jelentős távolság megtételére volt képes, de lévén taktikai zuhanó bombázó, lomha volt és lassú, mégis távoli célpontok ellen vetették be. Jelentős károkat csak gyenge légvédelemmel rendelkező területeken tudtak okozni: délen és keleten. A Ju 88, Heinkel He 111 H-2, és Dornier Do 17 bombázók pedig civil célpontokat támadták.
Az Angliai csatában, mely 1940 nyarán kezdődött (eltérő dátumok szerepelnek a két oldal krónikáiban), míg a Hurrican vadászgépek (jól bírták a kisebb sérüléseket) folyamatosan támadta a lomhább bombázókat, addig a Spitfire összemérte erejét a német BF-109-el.
1937-ben  jelent meg a német oldalon az első fémszerkezetű egyfedeles vadászgép – a Messerschmitt Bf-109. Ennek továbbfejlesztett változatának fedélzetén mar két gépfegyvert, szárnyakba szerelt két ágyú és üzemanyagtartályok is megtalálhatóak. A Daimler-Benz DB 605 hajtómű rövid kifutású felszállást és nagyszerű emelkedést biztosított. A végsebessége pedig 560km/ó volt  mely 5 kilométeres maximális  repülési magassággal párosult.

1941-től az angolok elkezdték szervezni a német célpontok bombázását. Erre leggyakrabban a Vickers Wellington-t használták – kétmotoros bombázó, hat  7,7 milliméteres  gépfegyverrel és 2000 kilogrammnyi bombával képes volt a levegőebe emelkedni  és rakományát 2400 kilométerre elszállítani.
1942-re a Wellington elavulttá vált, és a brit légierő akkor legjobb bombázójára vette át helyét – Avro Lancaster. A 4 darab 1280 lóerős motorral felszerelt bombázó 450 km/ó sebességre volt képes 5000 méter magasságon. 8 gépfegyverrel és 10 tonnányi bombával felfegyverzett bombázó hatótávolsága nagyobb volt, mint 2500 kilométer. A háború során több, mint 7000 példány készült belőle. Míg az angolok éjjel bombázták a németek állásait, addig az amerikai Boeing gyártmányú B-17 Flying Fortress, azaz “Repülő Erőd” repülők nappali precíziós bombázást végeztek (maximális sebessége 460 km/ó, terhelhetősége: 13 tonna).
Németország felett a bombázókat Focke-Wulf Fw 190 vadászok fogadták. Megjelenésükkor (1941) azonnal a lista élére kerültek, és 1943 végéig tartották is a helyezést. 190-esek 688 km/ó sebességre voltak képesek  és 11 kilométer magasságra törtek. Folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően 1944-ben megint övék lett a sebességi rekord – 814 km/ó. A robbanó motoros gépek sebesség növelése innentől már nehézségekbe ütközött.

1944 augusztusában rakéta meghajtású Messerschmitt Me 163 Komet írta fel magát a rekordok listájára 1050 km/ó-nál is nagyobb sebességgel. Röviddel a Me 163 megjelenése után jött a Me 262 Schwalbe gázturbinás sugárhajtóműves vadászgép, pillanatok alatt elérte a 800 km/ó sebességet. Megjelenése a dugattyús motorok végét jelentette. Az Arado Ar 234-el együtt potenciálisan megváltoztathatta volna a háború kimenetét, de túl későn jelentek meg.

1942 októberében egy újabb találmány sikeres tesztje zajlott le: egy folyékony hajtóanyagú V2 ballisztikus rakéta emelkedett a levegőbe. Bár ez a titkos fegyver sem változtatta meg a háború menetét, mégis, egy új korszak nyitányaként emlegetik. Ez a berendezés elsőként hagyta el a Föld atmoszféráját. A német tudósok eredményeire alapozva megindultak az űrkutatási programok USA-ban és Szovjetunióban.

A II. Világháború során egy olyan újdonság is született, amely megváltoztatta a repülés minőséget – ez volt a radar. Ennek a fejlesztésnek köszönhetően az éjjeli repülések irányíthatóvá, felhőkben vagy éj leple alatt bujkáló ellenséges gépek könnyen felfedezhetővé váltak. Bár háborúban született, és mégis még a mai napig is nagy szolgálatot tesz a civil repülésben is.

Follow