Az utazás manapság természetes folyamat, és a repülés méltó társává vált a földi és vízi közlekedésnek, de más ösztönözte fejlődésüket. Míg az utóbbi kettőt a hétköznapi szükség hozta, a repülést az ember nagyobbra vágyása teremtette.
Amikor az ember úgy ítélte, hogy uralni tudja az élettelen környezetet és az állatvilágot, a madárvilág szárnyai segítségével még mindíg kivonta magát a hatalma alól. Magát a repülés fogalmát is valószínűleg azon teremtmények látványa ihlette, melyek “Isteni akaratból” kaptak szárnyra és táncoltak, cikáztak a levegőben. Ezért a szárnyak a magasabbrendűség jelképévé váltak és a legősibb emberi vágyakat híresztelő mítoszokban – megjelenítési formától függetlenül – a repülni tudás csak a “legnagyobbaknak” járt.

Szárnyaló Istenek.

 Mint maga az emberiség, olyan ősrégi a repülés utáni sóvárgás. A régi idők emberét sok minden ösztönözte arra, hogy elgondolkodjon a madarak csodálatos képességén. Minden bizonnyal nem egyszer fölmerült benne a vágy, hogy repülni tudjon, hiszen szárnyakon könnyebb lenne a zsákmányt szerezni, és ha megfordulna a helyzet, akkor gyorsabban tudna elmenekülni. A fáradalmakkal teli vándorlások között is nagy hasznára válna, ha repülni tudás: fölmérhetné az előtte álló utat, felderíthetné az előtte álló akadályokat. A repülés képessége – veszélyessége ellenére, – minden időben szerfelett hasznosnak és kívánatosnak látszott, jóllehet, sikere kudarcok élményanyagában gyökeredzik. Mi sem bizonyítja ékesebben, milyen nagyszerű dolognak tartja a régi idők embere a repülést, mint az, hogy valamennyi vallás égboltját repülő istenek, félistenek, angyalok és rossz szellemek népesítik be. Az ősi istenek egész sorát ruházták fel a repülés képességével: a babilóniaiak Markdukot, a szírek Astarté-t, az egyiptomiak Ré-t, a görögök Hermész-t és Niké–t a rómaiak pedig Ámor–t. A germán népeknél Loki, Völund, Wodan és Sleipniren száll a magasban, a finn-ugor mitológiában a Szárnyas Pasker és a turulmadár, az Ótestamentumban pedig Illés próféta száll az égbe tüzes paripáján.

Annak nyomán, ahogy fejlődik a kézművesség és gyarapodik az emberek tudása, egyre gyakrabban jelennek meg az olyan eszközök, melyek segítik a halandókat a gravitáció legyőzésében (varázsgyűrű, repülőszőnyeg vagy akár a hétmérföldes csizma). Ahogyan az ember megszelídíti az állatokat, egyre gyakrabban megfordul a fejében a levegő meghódításának a gondolata, egyre gyakrabban kiterjeszti szelídítési/tenyésztési tapasztalatát a repülő állatokra is. Így Közel-Keleten már az ókorban megjelennek a postagalambok és a vadászsólymok; egy mese szerint Aziz kalifának cseresznyét is küldenek postagalambokkal Kairóba (jó sokat).

Az ősi kínai repülés a sárkányokhoz kötődik. Történelmi évfordulókkor, vallási ünnepeken sárkányt eregetni népszokás volt a 4000 évvel ezelőtti Kínában. Az első írásos emlék az ember légi utazásáról az ókori Mezopotámiából származik, kb. i.e. 2300-ból, mely leírja Etana király legendás utazását egy hatalmas sas hátán. De közvetlenül a cél előtt a királyt szédülés és rettegés fogja el és nem jut föl az Istar istennő országába, így a földre is zuhannak: a sas és a király. Bár maga az írás hiányos, azonban sok babilóniai pecsét (egy kis kőhengerbe vésett kép) örökítette meg a történetét az eljövendő nemzedékek számára.

Nyilvánvaló, hogy Etana király nem tudta volna megvalósítani utazási szándékát egy sas hátán, mert egy madár ereje ehhez kevés. Nem véletlen merült föl tehát a sas-fogat gondolata. A legrégebbi ilyen mesét Perzsiából kaptuk, mely szerint a Kai Ka’usz sah idomított sasfiókák segítségével emeli égbe a trónját. Ámde hosszú útja során a sasok kifáradnak, így kénytelenek visszafordulni a biztonságot nyújtó föld felé. A sasfogat motívuma bevonult a világirodalomba és újkori regényekben is újra meg újra találkozhatunk vele. Az ötlet legelterjedtebb újkori változata a nagyotmondó Münchausen báróé (1720-1797), aki lelőtt vadkacsákkal húzta ki magát a mocsárból. Megvalósításának ugyan van némi alapja, de inkább cirkuszi produkcióként állná meg a helyét, mint közlekedési eszközként.

A krónikákban említést tesznek még olyan esetekről is, melyek során emberek képesek voltak pusztán a saját akaraterejükkel legyőzni a gravitációt, és nem csak egyedül, hanem utasokkal és poggyászukkal együtt haladni a levegőben (pl.: copertinoi József). Ezen téma örök vita marad, míg jegyet kell váltanunk a tömegközlekedési eszközre.

A nagyobbra vágyás nem hagyott nyugtot az értelemnek, évezredeken át hajtotta, űzte a sóvárgás, a rögeszme, a tudásszomj ostoraival, mire valóra vált az álom: az ember szárnyra kapott és valóban közelebb került isteneihez.

Follow

Comments are closed