Az I. világháború során nagyarányú fejlődés következett be a repülés terén. A repülőgép lehetőséget nyújtott arra, hogy a felek a korábbinál pontosabb információt szerezzenek be az ellenség mozgásairól. Kezdetben az információtovábbítást azzal oldották meg, hogy egy kis csomagot dobtak le a kívánt helyre. Későbbiekben a drótnélküli távírót is bevetették, hogy a tüzérséget közvetlenül a magasból tudják irányítani. A levegőben készült rajzokat  hamarosan a légi fényképek  váltották fel. A repülés tehát a hadviselés számos területét befolyásolta. Harcoló feleknek hamar rá kellet jönniük, hogy valamit kezdeniük kell az ellenséges repülőkkel. Először mobilis ágyúkkal próbálkoztak, de ezek hatástalanok voltak a nagy magasság miatt. Világossá vált, hogy egy repülőgépet csak egy másik repülőgép kényszeríthet a földre.
A gépfegyverek állandó felszerelésévé váltak. Külön problémát okozott, hogy a sérülékeny légcsavar és a szárnyak korlátozták a fegyverhasználatot. Eleinte az is megtörtént, hogy a pilóta saját légcsavarját lőtte szét. Ezután acéllemezzel erősítették meg a légcsavart. Egyes esetekben megemelték a gépfegyvert, ezzel álló helyzetbe kényszerítették kezelőjét. A brit F.E.2 esetében más megoldáshoz folyamodtak: toló légcsavarral ellátott motor a szárny mögé került, előtte a pilóta és legelöl a lövész. Légi csata szempontjából ez sem bizonyult tökéletesnek, mivel a tolólégcsavaros gépek lassabbak és kevésbé fordulékonyak voltak. A problémát végül megoldották légcsavar és az elsütő mechanizmus szinkronizálásával, így a pilóta úgy tudott célozni, hogy a repülőgépét az ellenség irányába vezette. Az igazat megvallva, ezt a megoldást a francia konstruktőrük már alkalmazták  még a háború élőt, de akkoriban még senkit nem foglalkoztatott ez a probléma.
Anthony Fokker által fejlesztett Eindeckerr kapta elsőként azt a megszakítót, mely megakadályozta a lövést, ha a légcsavar a golyó útjában volt – így született az első vadászgép. 1915 októberétől számított 8 hónapon át ezen egyfedelű gépek uralták a csatamező légterét. A briteknek is hamarosan sikerült kifejleszteniük egy hasonló modellt, melyen több gépfegyver is helyet kapott.
A Sopwith 1½ Strutter két üléses, mégis roppant hatékony gépnek bizonyult.
A német oldalon Albatros újabb és újabb változatai váltották egymást. Ezek minden részletükben gondosan kidolgozott együléses harci gépek voltak és komoly hírnevet vívtak ki Németországnak. Oswald Boelcke volt az, aki kifejlesztette az Albatros-ok számara a követendő repülési taktikát, amelyet a pilóták újabb nemzedékei is átvették. Ő maga 40 győzelmet aratott, míg végül 1916-ban lelőtték a gépét.
Manfred von Richthofen – a Vörös Báró, talán a világ legismertebb vadászpilótája, 58 győzelmet aratott az Albatros-al. Ezt követően ült át a kísérleti Fokker DR1-be, melyben 18 győzelme után halálát lelte. A Vörös Bárót és a hozzá hasonlókat az ellenfél teljes katonai a tiszteletadása kíséretében búcsúztatták.
Britek oldalán szolgált Edward “Mick” Mannock, aki legalább 73 légi győzelmet aratott, és a kanadai származású William A. Bishop 72 győzelemmel a háta mögött. Mindketten a Királyi Repülőgyár S.E.5a modelljen repültek. Ez a gép volt a kor legkiemelkedőbb repülőgépe, a 240km/ó sem okozott gondot számara. Alaposan fel is fegyverezték: az egyik gépfegyver a légcsavarnál volt, a másik a szárny fölött. 1917-ben bemutatták a Sopwith Camel-t, mely ugyan nem volt olyan gyors, mint a S.E.5, azonban sokkal fordulékonyabb volt, ami jól jött légi párbajokban. Ez volt a britek legjobban felfegyverzett gépe, a gépfegyverek összehangoltan működtek. A sok „trükkös” megoldásnak köszönhetően több, mint 3000 német gépet sikerült lelőni vele. Ez kétszer annyi, mint amit bármely más géptípus a világháború alatt magáénak mondhatott.

A háború döbbenetes tempót diktált a tervezők számára. Kezdetben még az is gondot okozott, hogy miként emelkedjen a levegőbe a gép nehezebb pilótával a fedélzetén. A világháború végén a 6000 méteres magasság sem jelentet gondot, és a gépek jelentős mennyiségű fegyverzetet és töltényt is kepések voltak magukkal vinni. A gépek teljesítménye olyan mértékben fokozódott, hogy a Bristol-on már két ülést is el lehetett helyezni és még akkor is többre volt képes, mint a korábbi együléses gépek. A Bristol volt az utolsó olyan többcélú gép, mely a háború alatt a levegőbe emelkedett. Harci feladatoktól a tájékozódásig mindenhol tudták hasznosítani. Ezután következett a repülőgépek funkcionális elhatárolódása. Így jelentek meg az első rövidtávú bombázok. A bombákat először kézzel dobták le, később gépesítették a folyamatot szarnyak alá helyezett tartókkal, ezek bocsátották ki a bombákat. Breguet 14 volt a leghíresebb francia bombázó. Sebességének felső határa 180km/ó, 350 kilogrammnyi bombát képes volt a magasba emelni. A háború utolsó évében 3500 Breguet 14 készült el. Folyamatos brit fejlesztésnek köszönhetően 1915 augusztusában anyahajóról is levegőbe emelkedhetett az első bombázó. Feladatául a magányos hajók megtámadását tűzték ki torpedók segítségével. Hosszútávú repülésben a németek vezették a mezőnyt. 1915 májusától Zeppelin léghajókkal többször is be hatoltak az angol légtérbe, de sérülékenységük miatt nehézbombázókkal váltották ki őket. A Gotha-k meglehetősen gyorsnak, fordulékonynak és ellenállónak bizonyultak, 1917-től folyamatosan támadták Londont, egészen a háború végéig. A nagy-távolságú bombázók megjelenése elindította Angliában a védelmi stratégia átalakulását, megalakultak meg az első független légierő formációk.

Follow

Comments are closed